Széljegyzet az aláírásokról

2012. máj. 17. 17:03 - 1 komment
írta: szisziszilvi - kategóriák: Megaszondom - címkék:

A fórumok, SMS-ek és egyéb elektronikus üzenetek világa egy számomra elképesztően utálatos szokást hozott be. Hogy ne bírjam eldönteni, hogy egy embert hogyan kell megszólítani, sokan úgy írják alá, hogy pö meg dö meg kö meg vé. Hát most ezen beszarok. Hogy amikor megismerem a tanáromat, aki Pál, és írok neki egy levelet, amiben felteszek pár szakmai kérdést, és szeretném megszólítani, és... Nem tudom, mert szóban elfelejtettük tisztázni, hogy Pali-e vagy Pál, és És a fene egye meg, hogy az aláírása csak ennyi volt:

P

Hát és akkor most én szólítsam így, hogy Pö? Énekeljem el, hogy fenn a falon van egy kicsi pöbetű? Vagy mi legyen? Nagyon ritkán kezdem személytelenül a leveleket, van egy olyan hülye szokásom, hogy szeretem az elején megszólítani a címzettet. Tudod, mint amikor nyelvvizsgára levelet írsz, és úgy kezded, hogy "Dear Mary". Tök vicces, de ennek létezik magyar megfelelője. Jó, mi? És igen, néha lelki problémát okoz, hogy teszem azt egy Mónikáról nem tudom, hogy hogyan szereti magát hívatni.

Arról meg külön nem is beszélve, hogy például a KJ nekem éveken át Károlyi Julit jelentette, de mostanában jelenthet például Kornis Jánost is...

És aki nekem a barátom, az meg külön menjen a pitlibe, ha csak egy betűt képes a levél végére vakarni. Ennyire ne legyünk már stílustalanok. Fájna a nevedet kiírni? Igen? Hát akkor azt akarom, hogy szenvedj!

Szóval ide figyeljetek, emberek!

Tessék erről sürgősen leszokni!

Tanuljunk meg aláírni!

(A másik cukorfalat jelenség a kisbetűs írásmód. Nem, nem menő. Nem mici, hanem Mici a maci, méghozzá alanyi jogon. Oké? Nem, nem fárasztó ügyelni rá. Próbáld ki. Tényleg nem nehéz.)


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Én is a felsőoktatást pumpolom...

2012. máj. 13. 14:21 - még nincsenek kommentek
írta: szisziszilvi - kategóriák: Megaszondom - címkék:

Ezt a postot már régen megírtam. Aztán pár héttel ezelőtt a hallgatóim elkámpicsorodtak, mert rosszul sikerültek a ZH-ik, és ilyenekkel próbáltak meghatni, hogy hát furdaljon már kicsit a lelkiismeret (nem furdal), és hogy tönkreteszem az életét annak, aki konkrétan kimondta, hogy hát neki nem mondták, hogy ez az egyetem ilyen nehéz. Tudjátok, srácok, hogy imádlak benneteket, de ez akkor is elgondolkoztató szöveg volt. Most meg, hogy volt végre egy kis időm, átolvastam ezt a bejegyzést, és akkor hadd szóljon február közepéről:

-----------------------------

Az igazság az, hogy nem egészen tudom, hogy mi legyen akkor, amikor a holográfia hallgatói laborgyakorlaton használt használt 7 cm magas Micimackó figura az utcán masírozva olyanokat kiabál, amikkel nem igazán értek egyet, egy olyan ügyért, amivel viszont egyet kell értenem.

Hogy a felsőoktatás e pillanatban mennyire mindenkié, azt azok tudják a legjobban, akik hozzám hasonlóan Bevezető Fizika kurzust tartanak a nulladik ZH-n elhasalt mérnök-informatikus hallgatók számára, hogy nehogy idő előtt kipotyogjon a rendszerből a normatíva. Most nem őket akarom minősíteni, tényleg kedvelem őket, szerintem jó gyerekek. De én azt gondoltam, hogy mérnök-informatikusnak azok jelentkeznek, akik szeretnek és tudnak is logikusan gondolkozni, és ehhez naivan olyasmit társítottam tapasztalatlan elmémben, hogy valószínűleg legalábbis a matematikai alapok meg volnának a dologhoz. Hogy a fizikát nem tudják, hát nem tudják, ezen nem lepődtem meg nagyon, de hogy mérnök-informatikus szakra úgy lehet bekerülni, hogy a tagnak elképzelése sincs arról, mi köze van a szinusznak a derékszögű háromszöghöz, meg hogy képtelen egy két ismeretlenes elsőfokú egyenletrendszert átrendezni, hovatovább nem tud két vektort geometriailag összegezni, az számomra tényleg fajsúlyos problémának tűnik. Persze most lehet ujjal mutogatni egy iskolával lejjebb, hogy hát ezek mind érettségit szereztek, és akkor meg ez most micsoda, de ebbe most ne menjünk bele.

A lényeg, hogy a felsőoktatás vérzik és sír, ezt mindenki tudja, aki benne van. Oktatói és hallgatói oldalról is jól látszanak azok az ifjú titánok, akik apukám adóját pumpolva biztosítják a fűtést a szobámba, miközben évek telnek el haszontalanul, ahogyan látszanak azok a folyamatok is, amik a törekvőket viszont esetleg gátolják. Nyilvánvaló, hogy sok az egyetem egy ekkora országnak, nem lehet eltartani, nincs is értelme, hiszen látjuk, hogy nincs igazi felvevőpiaca. A felsőoktatás mindenkié? És akkor ez azt jelenti, hogy maradjanak a keretszámok? A felsőoktatás azoké is, akiken a Bevezető fizikán az szinuszról beszélgetünk? Hát egy nagy túrót, erről például nekem ez a véleményem.

A felsőoktatás azoké, akik azt intellektuális képességeiknél fogva képesek elvégezni. Hát ehhez meg ma sok helyen nem kell Nobel-díj, a minap például egy olyan sráccal beszélgettem, aki egyetemet végzett, de a fiú olyan koncentrációs zavarral küzd, hogy a harmadik mondatnál elveszítette a fonalat, nem viccelek. Társaságban voltunk, ha én vagyok egyedül, azt mondom, rossz volt a merítés neki, de hogy senki mást se tudjon követni, az azért intő jel. Szóval ha a Micimackó szólamai arról szólnak, hogy ne vagyoni helyzet alapján dőljön el, hogy ki tanul tovább és ki nem, akkor azzal egyet kell értenem, ez szerintem nem is vita tárgya. De ez most sincs így, ha megfontolod, hogy meg lehet-e élni egy jó átlag által biztosított ösztöndíjból, akkor elég jól látszik, hogy vagy brutális koponya vagy, mert aki részmunkaidő mellett jó eredménnyel végzi az egyetemet, az bizony ügyes, vagy anyu-apu alád teszi az egzisztenciát, hogy te nyugodtan tanulhass. Vagy esetleg olyan felsőoktatási intézménybe jársz, ahol az államvizsgára fél napig kell csak készülni, de az ilyet meg elvégezhetnéd egy három hónapos tanfolyamon is, csak azzal a papírral a munkaerőpiac nemigen tud mit kezdeni. Hogy ilyen helyek is vannak, az nagy baj, mert ezen iskolák elvégzése éppenséggel nem igényel komolyabb képességeket, de akkor meg ott tartunk ahol a part szakad: a felsőoktatás mindenkié, hiszen mindenki találhat olyan intézményt, aminek elvégzését intellektuális képességei vagy egyéni ambíciói engedik.

Az is igaz, hogy megint tök átgondolatlan az egész. Nekem nagyon hiányzik felülről az a kommunikáció, hogy mi milyen célból történik. Vegyük el a hallgatókat az egyetemektől - csak a hülye nem látja, hogy ez munkahelyeket zár be. Na de ki van az is fundálva, hogy ők hová mennek? Ki van az is fundálva, hogy ha nem felsőoktatásban tanulnak majd a diákok, akkor mégis mit fognak kezdeni magukkal? Csak azért érdeklődöm, mert hogy ugye most az van, hogy látszólag nincs a felsőoktatásnak alternatívája. Szerintem egy valamire való társadalomban aki valamiért nem megy egyetemre, az vagy már rendelkezik életképes szaktudással, vagy pedig tud olyan tanfolyamok között válogatni, amik eladható ismereteket biztosítanak a számára. Hát én bizony isten nézegettem pár évvel ezelőtt, milyen képzések volnának, amik esetleg szükség esetén kiegészíthetnék a szűkszakma diplomámat, de akkoriban arra jutottam, hogy hát elég szegényes a választék. Nem hiszek benne, hogy ez mostanában gyökeresen megváltozott volna. Szóval most tényleg az van, hogy sokan úgy érzik, ha piacképesek akarnak lenni, akkor vagy elmennek, vagy elmennek. Vagy malmoznak egy évig, hátha csoda történik.

De akkor most mi bajom van a masírozó micimackókkal? Hát a stílus, gyerekek, ennyi az egész. Hogy bazmeg kiáll valaki, és azt mondja a hangosbeszélőbe, hogy izé meg hozé és nem hagyjuk, és akkor a tömeg visszaböfögi, hogy izé meg hozé és nem hagyjuk. Most én értem, hogy amikor Cipő a színpadról a közönségre dúdolja, hogy du-dú-dudu, akkor arra tök jókedvűen vissza lehet dalolni a folytatást, na de ez már tényleg komikus és zsigerileg nem akarok benne részt venni. Aszongya a lány az indexen, hogy Orbán Viktor segget csinált a szájából, mert a röghöz kötés nem támogatja, hogy külföldi tapasztalatokat szerezzünk. Hát ez meg bazmeg félig sem olvasta el a híreket, ezzel például ugyanaz a bajom, mint a Greenpeace aktivistákkal. Botrányosan tájékozatlanok. A Zöldbéke isteni marketinget folytat, amivel tömegesen tud maga mellé állítani egyébként tényleg nagyszerű emberkéket, akik között személyes barátaim is akadnak, de például egy Greenpeace aktivistától én elvárom, hogy a szén-dioxid mellett a vizet is felsorolja az üvegház gázok között, és itt meg ugyanezt látom. Most kérem kiigazítani, ha újabban nem így van, de én ott tartok, hogy ezzel a felsőoktatás dologgal ilyen intervallumok vannak megadva, hogy ennyi meg annyi éven belül kell ennyit meg annyit itthon tölteni, és ezek a számok nem teljesíthetetlenek. Hát akkor ez most hol veszi el a kalandozó kedvet?

A probléma nyilván az, hogy a lófasz akar itthon maradni, ha szar a fizetés, de az meg ugye azt jelenti, hogy itthon anyu és apu adóján elvégzem az egyetemet, aztán meg majd néha küldök haza egy-két tényleg érett mangót. Ez pedig mondjuk ki: azt mutatja, hogy itthon hallgatói oldalról nézve valójában nincs szükség a felsőoktatási intézményekre. Lehet a dolgot úgy is felfogni, hogy a változtatás végre kierőszakol egy komoly döntést az egyébként gyalázatosan infantilis fiatalokból: itthon vagy nem itthon? Tessék eldöntetni, mert nem tudjuk kifizetni, ha a másodikat akarod. Röghöz kötés? Nem. Én nem látom benne, ez egy lórúgás a döntés meghozatalához.

No jó, hát eddig rendben is lenne, ha az országot nem viselné meg, ha a fiatalság teszem azt negyede eztán érettségi után mindig elhagyná az országot. Hogy kibírja-e az ország, ha ezzel az érdemi kommunikációtól mentes politikával kierőszakoljuk a kártyák felfedését, az elgondolkoztató. Szerintem nem. Amíg van hová felállni és távozni, addig ez egy elég öngyilkos lépés. Ilyen értelemben látom, miféle ultimátumról beszél a HaHa.

Mert ez is egy olyan mondat volt számomra, ami kiverte a biztosítékot. Mármint, hogy a HaHa most ultimátumot ad a kormánynak. Hát én nem tudom, de ultimátumot az szokott adni, aki hatalmi pozícióban van, és én ezért nem értem ennek az ultimátumnak a miben létét. Miért, akkor majd mit fognak csinálni? Bevernek néhány kirakatot? Hát ilyen már volt, és a kormány akkor sem mondott le, és most sem fog. Az ultimátum az én fogalomtáramban valami olyanformán szokott elhangozni, hogy hát legyen így meg úgy, vagy különben ez meg az lesz. De a mondat második fele most valahogy hiányzik.

Aztán meg aszongya a lány, hogy a keretszámok csökkentésével a leginkább rászoruló réteg kimarad a felsőoktatásból. Hát először is a nagy szart, mert a leginkább rászoruló réteg akkor marad ki a felsőoktatásból, ha azért fizetnie kell, de ha okos, és neki van a legtöbb pontja, akkor ő lesz a sor elején, még akkor is, ha a kisebb létszám miatt magasabban kell meghúzni a vonalat. Szóval e mellé például én nem tudom gátlástalanul bekiabálni, hogy igazad van, mert nincs igazad, és lehet, hogy mielőtt fölolvasod a szövegedet, előbb valakivel át kellene nézetni, hogy ne maradjanak benne hangzatos badarságok. A másik meg, hogy nem világos, hogy kit tekintünk a leginkább rászoruló rétegnek, mert a felsőoktatás vállalása, tetszik vagy sem, az alapvető egzisztencia meglétére alapoz. Ki lehet vajon ez a rászoruló, akire ő gondol?

A főmókusok is olyanok nekem, akikkel én nem szívesen vállalnék egy véleményt. Mert az egyik úgy beszél a mikrofonba, mintha rappelne, és nem sokkal komolyabb a hangja az erőcsávónál, a másik pedig két kézzel mutogatva úgy konferálja fel a dékánt, mintha egyenesen egy napirajzból lépett volna elő, a szavai nem, de a gesztusai azt mondják, hogy "na, asztán bazmeg ez itt bazmeg a dékán bazmeg, azt most majd midjárt mond nekünk valamit". Hát tessék szíveskedni tárgyalóképes pozícióba helyezkedni, mert ezzel én melléd nem tudok felsorakozni.

Szóval én az egészet nem értem. Én tényleg szívesen kiállnék valami olyan mellett, amivel egyet tudok érteni. De durcás kisgyerekek mellé nem tudok beállni. Én sem értek egyet a változásokkal, mert nem látszik a célkitűzés, nem látszik semmi, csak egy ilyen nagy lufi, hogy na most aztán megváltozik minden. Meg, de hogyan? Hová? Mi van helyette? Ne tessék, kérem, minket ennyi kérdés között hagyni, mert ezt mi sem szeretjük.

És akkor végül most tessék szíveskedni engem nyugodtan elküldeni a pitlibe, de én szeretem ezt a Hoffmann Rózsát. Azt ugyan nehéz megállapítani, hogy mi az ő sara és mi nem, és lehet, hogy ő hozta a világ legelbaltázottabb döntéseit a felsőoktatást illetőleg, de én bizony isten szeretem ezt a nőt. A stílusa miatt. Az állandóan nyugodt hozzáállása velem képes elhitetni, hogy le lehet vele ülni egy tea mellé megbeszélni a dolgokat. Még azt is elhiszem neki, hogy meg tudja indokolni a változtatásokat. Csak sírva kérem: tegye már meg, mert ezek között a durcás Micimackók között én nem érzem jól magam!


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Egy csomó csomó

2012. márc. 21. 8:52 - még nincsenek kommentek
írta: szisziszilvi - kategóriák: nonlélek-offtopic - címkék:

Mai relaxációs programajánlóm a beszélgetős eseményeken is bátran űzhető csomózott karkötő készítés. A dolog nem is annyira bonyolult, abból kell kiindulni, hogy ha sem a kvantummechanika, sem pedig a legfrissebb episztemológiai publikációk beható ismerete nem kell hozzá, és ráadásul még nekem is sikerülhet, akkor ezt tényleg bárki képes elsajátítani, aki kedvet érez hozzá. (Amikor kézműves voltam a BT-ben, a gyerekek nagy derültségére mindig bemutattam a saját példányaimat, amik hát be kell látni, magabiztos alulbecslései voltak a gyerekek által készített munkáknak. Úgy hívtam, hogy prototípus állatorvosi lovak, mert ragyogóan be lehetett rajtuk mutatni, hogy milyen hibákat NEM szabad elkövetni.)

Szóval akkor először egy-két magyar oldal:

http://www.csomozott.gportal.hu/ (ide beregisztrálni is érdemes)

http://www.kreativvagyok.hu/karkotok/ (itt nem csak indiáncsomózás van)

http://hgabor47.blogter.hu/300196/csomozott_karkoto_keszitese (video tutorial, mert az ilyesmit úgy lehet a legkönnyebben megtanulni, ha valaki megmutatja)

És a legmenőbb:

http://friendship-bracelets.net/

Ez utóbbi egy angol oldal, de nyelvet nem beszélők számára is elég kattintsd és élvezd szerkezetű szerintem. Amiért szeretem: először is itt tizenhatmilliárt minta eleve elérhető, de a legvagányabb, hogy van egy karkötő tervező alkalmazásuk is. Ezt például én terveztem:

saját tervezésű csomózott karkötő

Csak nem tudtam elraktároztatni az adatbázisukba, mert menteni csak tökéletesen folytonos mintát enged, ez meg nem teljesen az, de azért szerintem megérdemel egy csomózást.

Néha tényleg kell ilyeneket is csinálni. Hát nem?


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

1%? Aki nem hiszi, járjon utána...

2012. febr. 28. 20:36 - még nincsenek kommentek
írta: szisziszilvi - kategóriák: Megaszondom - címkék:

A válasz szerintem pofonegyszerű: annak, akiről úgy érzed, hogy arra érdemes. Hogy ki érdemes rá? Hja, igen. Nem könnyíti meg a döntést az új szabályozás, hogy tudnillik nem is olyan közérdekű információ, hogy mit mire költ az alapítvány, nevezzék is ezt akárhogyan. Pedig az átláthatóság nagyon fontos. Nincs az az épeszű cég, ami a pénztárcájába nyúlna csak azért, mert valaki odamegy nyammogni, hogy hát na, tessék kérem nekem adakozni. Ezt a magánembertől se tessék szíveskedni elvárni, még akkor se, ha az 1 % felajánlása elméletileg nem kerül semmibe. Na jó, hát lemegy a közbüdzséből a mögöttes adminisztráció, és ez is az adót terheli, de mondjuk tegyük fel, hogy elhanyagolható. Azért a lelki jólétemnek csak használ, hogy támogattam valakit, szerintem ez tényleg fontos.

Na jó, de hát akkor hogyan válasszak? Mert hát van ám arról egy szép hosszú lista, hogy kiknek lehet felajánlani, de akkor most ha dobókockával akarom eldönteni, még mindig kicsi a merítés. Na tessék elcsodálkozni: magunkba kell egy kicsit nézni, és akkor kiderül, kinek mehet egy százalék és kinek nem. Én nem hiszek abban, hogy egy falusi focicsapat léte vagy nem léte kevésbé fontos, mint az árvaházak sorsa. Az egyik válaszomat egy barátomtól kölcsönzöm, hogy mindenki a maga szintjén nyomorog, a másik ötlet pedig egyszerűen az, hogy csak azért, mert épp van mit enned és beteg sem vagy, még nincs az élet elintézve. Szerintem úgy kell alapítványt választani, hogy magunkba nézünk. Például én herótot kapok a megható fényképektől, ez van, úgyhogy aki a lelkiismeretemre apellál, most szólok, már el is búcsúzott az egy százalékomtól. Aztán meg nyitott szemmel és füllel kell ám járni. Amíg létezett a Radio Café, addig nagy szeretettel hallgattam azon műsoraikat, amelyek közepesen, vagy annyira sem ismert alapítványok életét mutatták be. Így akadtam rá annak idején a Bátor Táborra is, és most a Mosolygó Kórházra is, és rendszerint így választottam százalékos alapítványt is. Meg van egy alapelvem: egy alapítványt csak egyféleképpen támogatok. Például, noha sokakat buzdítottam erre, jómagam soha nem adtam 1%-ot a Bátor Tábornak, mert úgy gondoltam, hogy ha a szabadidőm és a lelkem ilyen mennyiségét és mélységét elviszi, akkor az egy százalékom nyugodt szívvel mehet másnak. Hogy egy őszi döntésem nyomán a BT ünnepélyesen visszakerült a potenciális egy százalékosok körébe, tartok tőle, hogy ami őket illeti, az adózási szokásaimon nem sokat fog változtatni, de azért félreértés ne essék, ez csak annak köszönhető, hogy személy szerint szívesen támogatok ambiciózus, feltörekvő szervezeteket, és a BT azért, be kell látnunk, sok határon túlnőtt. Viszont ha valakinek fingja sincs, hová dugja azt a nyomorult procentet, akkor egy dolog nyilvánvaló: a Bátor Tábor egy erre érdemes társaság, ők végre tényleg jól használják fel az adományokat. Tudom, hiszen láttam. Ja, ez is egy javaslat a bizonytalankodóknak: kérem, egy alapítványt meg lehet látogatni. Van honlapja, van telefonszáma, van irodája. Nem fognak elhajtani.

Hát, ezzel kapcsolatban meg csak ennyit szerettem volna mondani.

Ha esetleg élhetek egy személyes javaslattal, akkor legyen a Mosolygó Kórház.


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Katerda - első felvonás

2011. dec. 29. 11:53 - 1 komment
írta: szisziszilvi - kategóriák: Mese habbal - címkék:

A pedagógus

Nem lehetne itt még egy-két pontot keresni? Nem. Akkor sem, ha párásodó boci szemekkel nézel rám. Ki vagy te egyáltalán? Nyilván nem lehet. Olyan nincs, a bevezető fizikán sosincs, hogy majd én ott leülök neki és még hozzányalok egy pontot a ZH-hoz, és akkor már meg is van a kettes. Azért nálam dolgozni kell. De mert egy iparkodó srác kérdezte, hát kezembe vettem azt a dolgozatot. Na jó, lássuk. Egyből kiszúrtam, hogy nem megy a Lenz-szabály. Az pedig baj, a Lenz-szabályt nagyon kell érteni, mert ha azt legalább félig megérted, akkor három másik szabályt értesz teljesen. Nem írt semmit az ide vonatkozó igaz-hamis kérdésre, hát mondtam neki: úgy jöjjön vissza, hogy ennek a kérdésnek hitelt érdemlően el tudja magyarázni a megoldását. A fiú nagyot sóhajtott, és a reménytelenek kétségbeesésével kuporodott be a sarokba, ahová küldtem. Mondom neki, barátom, gondold át nyugodtan, óra végén jelentkezel a megoldással.

Jöttek mások, egynek rosszul adtam össze a pontjait, egy másiknak azért húztam át a feladatokat, mert nem töltötte ki a táblázatot, pedig a feladatokat megoldotta, egy harmadiknak meg csak elfelejtettem egy részpont blokkot a végeredményhez hozzáadni. Egy negyediknek nem tetszett a hármas, kérdezi, nem lehetne-e itt tenni valamit. Húztam a szám megint, de hát aznap egyszer már eltettem az ostort, no legyen, keresek valami kötekedni valót. Néztem a dolgozatát, hát egyből kiszúrtam: neki sem ment ugyanaz a feladat annyi különbséggel, hogy betippelte a választ, csak nem jött össze. Na, mondom, fiam, tanítsd meg ezt a Lenz-szabályt annak a kollégádnak, aki ott gubbaszt abban a padban, nem érdekel, mit használtok, csak úgy adjátok elő, hogy elhiggyem, hogy értitek is. Ő is vett egy mély lélegzetet, ez aztán a kihívás. Hja, kérem, lehet menni másnak a gyakorlatára is.

No közben találtak maguknak egy harmadik kollégát, aki csak jófejségből segített nekik, de nem bántam. Ezt a nyomorult Lenzet ezt tényleg meg kell érteni, nincs mese. Nem bánom, ha most tanulja meg, nem bánom, ha a világ összes segítségét maga mellé veszi is, csak értse meg legalább egyszer még idén, és akkor jövőre is menni fog a másik tárgyánál. Újra kell majd tanulnia, de legyen mire visszaemlékezni, legyen meg a "ja tényleg".

Óra közben vagy négyszer bepróbálkoztak, de mindig kiderült, hogy ha előadom a hülyegyereket, nem tudnak az értetlenkedő kérdésekre felelni. Aztán óra végére csak megszülték a dolgot. Nem tetszett akkor sem, nem volt perfekt, de mert úgy láttam, hogy most már értik, csak én viszem be őket az erdőbe, hát megadtam a jobb jegyet mindkettőnek. Aztán ne tessék nekem Fizika 2i-n elhasalni, mert megcibálom a grabancotokat!

A szigorú, de olvadozó

Az első zh igazán nem volt olyan nehéz. Illetve az volt, ennyi idő alatt szerintem az volt, de hát mindegy, elvégre egyformán szív mindenki. Az egyik legcukibb tanítványom jön a sikertelen dolgozatával a kezében. Tördeli a kezét, kicsit motyog is, hogy hát esetleg nem lehetne-e mégis megadni neki itt valahol egy pontot. Merthogy az egyik feladatot azért szúrta el, mert hát a kérdés az volt, hogy az így meg úgy haladó csónak az így meg úgy haladó folyón átkelve ennyi meg annyi méterrel feljebb vagy lejjebb ér-e partot a másik oldalon, és hogy hát ő meg nem tudta, hogy merre is lehet az a feljebb meg lejjebb, és ezért rosszat jelölt be. Fél szememmel úgy láttam, hogy még így sem jó a megoldás, de az elvi oka annak, hogy elhajtottam egyszerűen az volt, hogy ha 900-ból 899 el tudta dönteni a kérdést, akkor ezt én most nem szeretném sóvárgásra megadni. Egyébként pedig, ezt mondtam is neki, ha ezt nem tudja, ezt megkérdezheti a zh írása közben, ez nem fizika, és noha feltételezzük, hogy tudni fogják, ennyit lehet tisztázni. Ha meg nem enged a felügyelő, hát legfeljebb megpróbálta, de ha meg sem próbálja, akkor utólag már ne jöjjön ilyennel, ennyi talpraesettséget elvárok mindenkitől. A srác szomorúan elkullogott, nekem pedig ott vérzett a szívem. Muszáj ettől a fiútól elolvadni, tényleg annyira helyes kölyök. De amit mondtam, megmondtam.

A szigorú és igazságtalan

Kérem, aki könyékkel érkezik, azt én páros lábbal küldöm tovább. Csörgött a vezetékes telefon a szobámban, jó napot kívánok, ez meg az vagyok, legyen mondjuk László, és hát ő azt gondolta, hogy jól sikerült a kis ZH-ja, de a rendszerben meg azt látja, hogy nulla pont, és nem érti a dolgot, mert még az eredmények is kijöttek, emlékszik rá, és akkor itt bizonyára valami tévedés van. Jó, mondtam, hát ha ilyen biztos a dolgában, jöjjön be, megbeszéljük. Most nincs nálam a ZH, de ha tudja a fizikát, úgysem fogok tudni nagyon belekötni, jöjjön be, és meglátjuk, mit tehetünk. Fél óra múlva meg is érkezett, több-kevesebb kavirnyálás után megtalálta a tanszéket és benne engem, beengedtem a kaputelefonnal. Ketten jöttek, az egyik László, a másik pedig mondjuk legyen Zénó.

Nem baj, hát akármiért is lehetnek ketten, de belépéskor már kezdi is Zénó a saját mondanivalóját. Hát az úgy volt, hogy ő nem is az én gyakorlatomra jár, de izé meg hozé, szóval aszitte, hogy mi van, és nem írt elég számú kis ZH-t, de akkor lehetne-e ez ügyben tenni valamit. Néztem rá kikerekedett szemmel, no még ha az én fiam lenne, és véletlenül egy iparkodó valaki, rendes tag, akkor lehetne, de ki vagy te nekem, Zénó? Miért is nem kopogtatsz inkább a saját gyakorlatvezetődnél? Nem, a leghatározottabban kijelentettem, hogy a részemről semmi tennivalót nem látok Zénó ügyében. No de László, hát akkor lássuk csak, mi nem sikerült? Optika volna, jól van, akkor beszélgessünk az optikáról. Először akkor nézzük meg a ZH feladatot. Leültünk vele az asztalhoz, kapott papírt, kapott tollat, mesélj, László. De már közben nem tetszett nekem az egész. László annyira biztos volt a dolgában, hogy az már eleve kinyitotta a bicskát a zsebemben, de ettől még lehet, hogy tudja a fizikát, lássuk a medvét. Mondtam, legyen az a feladat, amelyiket lepontoztam. Ahogy elkezdte megoldani, már az ábránál bevillant, hogy mitől durrant el az agyam a javításkor.

Kérem, ha egy üveglapra fénysugár esik, akkor olyan van, hogy részlegesen visszatükröződik, és akkor arra a nyalábra a sík tükörre elmondottak lesznek érvényesek. Olyan is van, hogy feltételezzük, hogy az egész tovább halad, mert olyan ideális minden, és akkor ez egy fénytörési jelenség lesz, amelyben a nyaláb a határfelületet elhagyva a terjedési iránytól kissé eltérő vonalon halad tovább. De olyan, hogy ez a megtört fénysugár hátrafelé törjön meg, hogy a nyaláb úgy megtörjön, hogy ha eddig a fény balra ment, innentől jobbra fog, hát ilyen sületlenséget én még nem láttam. Fiam, gondolkozz egy kicsit, hát ezzel azt állítod, hogy ha mondjuk egy stégen állsz, akkor egy lézerrel be tudsz világítani a stég alá, mert a fény úgy törik, hogy ez lesz az eredménye. Ha nem gondolod végig, amit lerajzolsz, akkor nekem meg talál rángani a kezem, és át találom húzni a többit, mert az onnantól már csak geometria és nem fizika. Kijött minden? Persze, hogy kijött. Tükörszimmetrikus az egész, jó, hogy kijöttek az eredmények. Csak te nem gondolkozol és nem érted a fizikát, ez van, és én a fizikát osztályozom.

De még innen is nyerhetett volna. De még elkezdte magyarázni, hogy ő már kitalálta, hogy hogy lesz. Ezt szó szerint így mondta, amire én meg szó szerint azt feleltem, hogy fiam, van bőr a képeden. Persze vihogtam, ezt nem lehetett komoly ábrázattal kibírni, kínomban már tényleg vigyorogtam. Most lehet, hogy én vagyok a köcsög, mert pofán röhögtem, de mit tegyek, ha képtelen vagyok ennyi arroganciára máshogyan válaszolni.

Utóbb valakivel beszélgettem, hogy sokszor tényleg csak ennyin múlik a jó szándék, hogy a delikvens ne legyen ennyire arcátlan.

A nyíltan kezesbárány

Pénteken, december 23-án már csak azért mentem be az egyetemre, mert pár dolgot haza kellett cipelnem. Pontosabban elég sok mindent, és még a teknőst is, ezért mindenképpen két fordulósra kellett terveznem a műsort. Az első után a villamoson jutott eszembe, hogy az a kisebbik probléma, hogy nincs nálam a bérletem, a nagyobbik baj viszont, hogy a bérletemmel együtt a tanszéket nyitó mágneskártya is az asztalomon maradt, János pedig már nem lesz a tanszéken, amikor visszajövök. Ezért megfordultam, és elkezdtem keresni Jánost. Hamar meg is találtam, éppen egy megbeszélésen volt. Átmentünk a szobájába a kártyájáért, hogy azzal majd kiszabadítom a magamét, majd visszamentünk a megbeszélés termébe. Ott elkezdtem letenni a táskát és a kabátot, mert meleg volt, és a kártyát úgyis vissza kell majd hoznom Jánosnak, de ezt látván János vérszemet kapott. Ült ugyanis az első padban két hallgató, akik javítani jöttek, és ha már így nekivetkőztem, akkor ugyan feleltessem már le őket. Ha egyikük nem az én fiam, vagy ez a fiam nem ez a fiam, lehet, hogy nem vállalom el, de ez tényleg egy annyira rendes tag (eszméletlen szép szemekkel, igen, be kell látnom, valószínűleg ez is számított), hogy beadtam a derekam.

A háttérben a megbeszélés halk zajával előbb a négyesért dolgozó fiam elé ültem le, aki ezt látván máris világosan nyeregben érezte magát. Ott voltam, amikor érkezett, és már akkor mondtam Jánosnak, hogy eressze el, ötös, de János erről személyesen akart meggyőződni, tudta, hogy nekem már annyira Karácsony volt, hogy mindenre csak legyintettem ami kicsit is szakmai volt. Relativitáselméletről kellett beszélgetnem a fiammal, ki volt már mindene dolgozva, már csak a feleletre várt. Szerencsére tényleg egy hibátlan feleletet hallottam. Kicsit még kérdezősködtem, hogy mégiscsak legyen valami látszatja a dolognak, de tudott válaszolni mindenre, hát mondtam neki, jól van, ezt én elfogadom. Kérdeztem, a másik legény is relativitásról fog-e mesélgetni, mondta, nem, Maxwell-egyenletekből vizsgázna. Mi van? Mondom, és én emlékszem még ezekre? Jó, tudom, hogy tanítottam, de hát tudja, hogy nem vagyok fizikus. Ezt egyébként úgy tapasztaltam, imádják a hallgatóim, amikor ilyen kiszólásaim vannak, ez olyan partneri viszonyba hoz engem az informatikusokkal. Amolyan szintén nem zenész összekacsintás ez. Kérdeztem vigyorogva, nem akarja-e helyettem lefeleltetni, amiből aztán annyi lett, hogy ő is odaült.

A másik srác is mindent tudott. De tényleg, neki még egy érdekesebb keresztkérdést is kifundáltam, és kiokoskodta a választ. A jegyzetébe pillantva már tudtam, mi a téma, a neveket felőlem rosszul is mondhatta akár, de valószínűleg nem mondta rosszul, de a lényeget biztosan értette, tényleg ügyes volt ő is.

Ahogy végeztünk, a megbeszélés is készülődő fázisba érkezett, és János ott "rontotta el", hogy kérdése nem úgy hangzott, hogy sikerült-e a javítás, hanem úgy, hogy hányast kaptak a fiatalok. Erre kicsit zavarban is voltam, tudta János, hogy én már egy órával ezelőtt is ötöst akartam adni, és valahogy úgy válaszoltam, hogy "éntőlem ötöst". János pedig megvonta a vállát, elhiszi nekem, mondta, és beírta szépen a javítást. Összenéztünk a fiammal, nos, ezt azért ő sem hitte volna, de én sem, de azért hallgattunk, mint szar a fűben. Elvégre egyikünk sem zenész...

 

 

 

Így volt ez valahogy most ősszel. Valahogy így volt ez.

 


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Amiket születésnapomra kaptam

2011. okt. 24. 17:20 - még nincsenek kommentek
írta: szisziszilvi - kategóriák: Bátorként - címkék:

(Történt pedig 2011 őszén. A születésnapomon.)

Egy tea Szilvitől

Még éppen csak nyitottunk, alig pakoltam ki én is, de máris érkeztek hozzám: Szilvi és Tibi nálam kezdtek. Jöttek a manók is, de ők még picik voltak, más dolgok kötötték le a figyelmüket. Szilvinek a végtelen hajtogató tetszett meg, hát azt vezényeltem le neki. Mivel ez a modell meglehetősen sok pontosan ugyanolyan elemből épül fel, csak módjával kellett odafigyelnem, ezért csakhamar Tibit is leültettem az asztalhoz. Tibi a virágot választotta, hát kapott egy szép lapot, és megkezdtük a munkát. Nagyon lassan haladtunk. Tibi pontatlanul dolgozott, és nem figyelt rendesen. Durván nyúlt a papírhoz, tudtam, hogy gyűrött példány lesz, de üsse kő, azért megcsináljuk. Sokat kellett nógatni. Szilvi addig türelmesen hajtogatta a lapokat, beszélgettünk nevetgéltünk. Tibi nagyon sokat hisztizett. Mindig folytatta, de mintha kérette volna magát egy kicsit, azért nyafogott közben, hogy így nem megy meg úgy csúnya. A virág lassan elkészült, és Tibi hamarosan  az asztalok között sétálgatott, így már csak ketten maradtunk Szilvivel. Lassan már befejezte a hat lapocskából álló alapformák hajtogatását is, így már csak az összeillesztés maradt hátra. Mivel itt-ott egy picit pontatlanul dolgozott ő is (ez csak természetes, idő kell, amíg ráérzel, mi az elegendően precíz illesztés), ez a művelet nehézkesen ment. Mondtam neki, na jó, ha akarod, kicsit ragasztgathatod is. Ragasztotta, elkészült, és mielőtt elemnt volna, viccből azt talltam mondani neki, hogy jó, de akkor mert ragasztotta, megcsinálja a békát is. Jót nevettünk rajta, de azért szót fogadott. Nagyon meglepődtem ezen, mert én tényleg csak viccből mondtam, kicsit hűvös is volt, és mégis csak fél órája nálam ücsörgött, de ő mégis nekifogott. Ezen még tréfálkoztunk egy darabig, hogy milyen egy szigorű és igazságtalan cimbora is vagyok én, hogy nem szóltam erről a feltételről, amikor megengedtem, hogy ragasztózzon. Azután elmentek. Azután telt-múlt az idő, érkeztek más családok, de nem sokkal később visszajött Szilvi egy pillanatra. Hozott nekem egy teát az ebédlőből.

Egy virág Tibitől

A sok nyafogás, a sok küzdelem után nem hittem a szememnek, amikor délután ismét Szilvi és Tibi foglalt helyet az asztalnál. Szilvi már nem emlékszem, mit választott, csak Tibi véste be magát a napomba, mert annyira meglepődtem azon, ahogy magától értetődő természetességgel ült le a padra. Nem teketóriázott, magához vett egy színes lapot, és ismét neki veselkedett a virágnak. Segítettem, ha kellett, többnyire, ha épp kérte, de különben aránylag önállóan dolgozott. A hiszti persze ezúttal sem maradt el. Minden oka meg is volt rá, hiszen Tibi ezúttal is meglehetősen pontatlanul dolgozott. Valamivel szebben azért, mint először, de rendíthetetlenül durván nyúlt a papírhoz. Megint rimánkodni kellett, hogy ne adja fel. Hiába mondtam újra és újra, hogy semmi sincs veszve, hogy jó úton halad, hiába mondta egy nagymama is, aki Tibivel szemben dolgozott, hogy virág az, amit csinál, Tibi nem hitte el egyikünknek sem. Aztán egy óvatlan pillanatban, amikor egyetlen lélegzetvételnyi időre nem néztem oda, Tibi egyszerűen ketté tépte a papírt. Hát, terápiás rekreáció ide vagy oda, én bizony nyeltem egy hatalmasat. Innen szép nyerni. Cikáztak a gondolatok a fejemben, mi legyen Tibivel, ez nem az az asztal, ahonnan így elengedhetem őt. De Tibi nem hagyott túl sokáig vergődni, megnyugtatott a mozdulata, amivel újabb papírért nyúlt. Eszerint nem adta fel végleg, ez is csak a performansz része volt. Akkor már megint más vendéggel kellett jobban foglalkoznom, de Tibi nem is igényelte annyira a közvetlen segítséget. Megkapta a fázisrajzot, és szépen dolgozott. Mi közben lehajtogattunk néhány virágot, elkészült egy végtelen hajtogató, egy béka, egy-két pörgettyű, pillangó, és nem is tudom, még mi minden. Néha kellett picit segíteni Tibinek, de inkább egymaga oldotta meg a feladatot. Aztán egyszer csak felállt, és büszkén mutatta, mit készített. A kezében egy hét nyelven beszélő, precízen kimunkált liliomot tartott, aminek éppen az egyik szirmát pödörte hátra, hogy jobban hasonlítson a valódi liliomra. Azután elmentek az asztalomtól, és Tibi elvitte a virágot is. A méltán büszke mosolyát hagyta bennem, amit a szinte illatozó liliom mögött láttam.

Egy csillogó pillantás egy kisfiútól, akinek nem tudom a nevét

Ez rövid lesz. Ügyes, tapasztalt, gyors origamis volt ez a kisfiú, már eleve így érkezett a táborba. A végtelen hajtogatót választotta. Szóltam, hogy hosszú lesz, de azt mondta, nem baj. Aztán hűlt az idő, és akkor már mindig csak megkérdezte, hogy és most mi lesz a következő lépés, és azzal fogta az egész papírpakkot, és beszaladt vele a táncba. Mert ott meleg volt, és akkor ott tudott dolgozni, aztán mindig kijött, ha egy fázissal megvolt. Az infinite flipper már csak ilyen, kevés fajta lépést kell sokszor elvégezni, akkor pedig miért fagyoskodna addig is? Meg kellett zabálni. Olyan egy helyes kiskölyök volt.

Egy ölelés

Eltelt a nap. Tomi bemondta a mikrofonba, hogy most már senki ne fogjon semmi újba, hanem jöjjön a rétre, mert lassan le fogjuk zárni ezt a napot is. Óhatatlanul összeszorult a szívem, ahogy egyre csak gyűltek a családok a füvön. A tábortáncok alatt néztem őket, gyönyörködtem bennük. Annyi sok szépet kaptam tőlük már. Olyan nehéz mindezt elengedni, és én mégis így döntöttem, mert ez most az egyetlen számomra járható út. Aztán véget ért a tánc, és beálltunk mind egy nagy körbe, ahogyan szoktuk. Nem szeretem azt a dalt. Bosszantóan gyenge szövege van, telis-tele olyan szóvirágokkal, amiknek számomra se füle, se farka, se teteje, se alja. Mégis, most, hogy tudtam, utoljára nézek itt körbe, tudtam, hogy nem fogom kibírni sírás nélkül. Valahol a második versszak közepétől azután már nem tudtam énekelni, csak szorítottam össze a fogamat és küzdöttem, hogy ha opálosan is, de láthassam őket. Kaptam egy megértő simogatást valamelyik cimborától a vállamra, nem tudom, ki volt az, sárga táboros pulóvert viselt. A dal után minél gyorsabban megpróbáltam eljutni a rejtekerdő szobáig. Ott visszagyűrtem mindent, amennyire lehetett, és kimentem elpakolni. A szemetet a szemétbe, a papírt a tartóba, a diagramokat a dossziéba. Közben egy anyuka, aki, ne haragudj, de nem tudom a nevedet, kicsit segített. Nagyszerű nap volt, valami ilyesmit mondott, amire kellett volna reagálnom valami értelmeset, de én csak egyetértően bólogattam, mert tudtam, hogy ha megpróbálok megszólalni, kiderül a turpisság, hogy mit is érzek most a szívem mélyén.

- Szilvi, minden rendben? - kérdezte, amire egy halvány mosolyt magamra erőltetve igent bbiccentettem, de akkor már kicsordult az első árulkodó könnycsepp, amit megállíthatatlanul követett a többi. - Na gyere ide - vezényelte ő, és nagyon megölelt. Azután rám terelte a gyerekeit, elsőnek a lánya jött, Fanni, mögötte a fia, jesszusom, nem Botond, de hasonló a neve. Iszonyú, hogy nem tudom, hogy hívják őket. Ott öleltek mind a hárman, és én is őket, és egyre csak sírtam és sírtam. - Adjátok az energiát, gyerekek, adjátok, én is belőletek szoktam szívni! - vezényelte az anyuka, és a gyerekek szófogadóan, kiapadhatatlan forrásként küldték azt a sok önzetlen, kédések nélküli erőt, amit más nem adhatott volna így. Ahogy ott zokogtam, a kisfiú egyre csak kérdezte, hogy miért sírok, de erre nincs válasz. Majd egyszer megérti, hogy sírni nem csak akkor lehet, ha baj van, és a bánaton kívül nem is csak az örömnek vannak könnyei. Hanem néha egyszerűen csak megtelik a szív, és akkor azt ki kell engedni, hogy ne feszüljön annyira. Ez minden. Még mindig érzem őket magam körül.

 

Szép születésnapom volt, azt hiszem.

Sok szépet kaptam idén születésnapomra.


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Sorban

2011. okt. 10. 10:43 - még nincsenek kommentek
írta: szisziszilvi - kategóriák: Bátorként - címkék:

(Történt pedig 2008 nyarán.)

Az első Bátor Táboromban történt, még 2008-ban, méghozzá majdnem a legvégén. Amikor a gyerekek már elmentek, és csak mi maradtunk, cimborák, amikor a tábor furán kiüresedik, és már csak a levezető körök vannak hátra.  A pakolás, és a cimborák táborzárása. Hogy nekünk is lehessen íve a tábornak, noha kötve hiszem, hogy ez lehetséges volna. Többnyire azért mégis jól esett, afféle rituálé ez.

Ám akkor az történt, hogy jöttek ilyen pszichológusok (azt hiszem, félig-meddig BT-s érdekeltségűek), és ők diktálták a levezető játékokat. De emellett meg az is történt, hogy Anettel valahogy képtelenek voltunk felvenni a levezetés ritmusát, egyszerűen nálunk nem működött ez a rózsaszínű maszlag, ami máskor, más köntösben talán jó lehet, de akkor valahogy mi egyre csak néztünk egymásra, és néha már ettől a pillantástól is elnevettük magunkat. Semmi pityergés, semmi meghatódás, csak a hasunkat fogtuk, úgy kacagtunk. Még szerencse, hogy ott volt Anett is, máskülönben belepusztultam volna ebbe a levezetésbe.

És akkor meg az történt, hogy az egyik ilyen játék szerint oszlopokba kellett fejlődnünk. Aszerint választottunk sorokat, hogy melyik pillanat, helyzet volt a tábor folyamán a legemlékezetesebb számunkra, az érkezés, a gyerekek érkezése, a programok, és még nem is tudom, két vagy három kategória. De hiszen mondtam már, nekem ez volt az első táborom, ezért nekem bizony isten a saját érkezésem volt a legemlékezetesebb. Mert azt a mesterségesen visszafogott izgatott várakozást bármikor vissza tudom idézni. Amikor elképzelni sem tudtam, mi vár rám, amikor egyszerre vártam mindent nagyon és féltem az egésztől. A táborba az vitt vissza, ami azután történt, de nekem akkor csak ez járt a fejemben, hogy az volt a legemlékezetesbb, amikor letettem a táskámat a ház tövébe, és először igazán körbenéztem. Viszont a többiek mind másik percet választottak, így csak néztünk egymásra Anettel, és gurguláztunk ettől, hogy én vagyok az egyetlen majom ott abban a sorban.

A történet azonban nem ér véget ezen a ponton, mert a következő parancs, amit a vendégpszichomókusok kiadtak, hát az úgy szólt, hogy akkor most mindenki beszélje meg a többiekkel, hogy mi is történt akkor, amikor az történt, aminek a sorában ő áll. Mármint, hogy tudnillik azokkal, akik a sorban előtte és mögötte állnak.

Nincs tovább. Potyogtak a könnyeink. Tegnap este hazafelé a buszon eszembe jutott mindez, és az út végén rájöttem, hogy amióta csak felszálltam a buszra, vigyorgok.


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Arról, hogy miért kellenek a szomorú dalok

2011. júl. 14. 8:11 - még nincsenek kommentek
írta: szisziszilvi - kategóriák: Eltöprengve - címkék:

Soványka gitártudásommal egyelőre nemigen villoghatok. Arra mondjuk ragyogóan megfelel, hogy a gyakorláshoz elengedetlen hosszú körmöket a fekete eper mélybordóra fesse, amiértis mások aztán (velem együtt) jót nevessenek rajtam. Hát szóval nem vagyok egy Pavlovits Dávid, de mondjuk meglátszik, hogy nem ma kezdtem. Hanem már legalább tegnapelőtt. Na. Aztán meg mire jó a zene egyáltalán?

De komolyan, miért szeretünk mi egyáltalában dalolni meg zenélni, miért jobb személyesen a zene részesének lenni, mint csak hallgatni azt? Érdekes ez. Olyan furcsa természetes-természetellenes dolog, mindenütt jelen van. Hogy mi lehet az a különös erő, amiben olyan mélyen el lehet merülni, nem tudom, de szerencsés az, aki a megfelelő pillanatban rá tud találni a megfelelő dallamra.

Amióta már szebbek, érdekesebbek a házi feladat darabok, sokkal kevesebb dalt játszom. Néha nem is azt gyakorlom, amit kellene, mert ha nem az akar kijönni belőlem, akkor nem játszhatom. Sosem lehetek előadóművész, éppen ezért, de ez nem baj, az egy külön mesterség. Néha én kérem a tanáromat, hogy most már ne adja föl többet ugyanazt, nem fogom tudni szebben eljátszani. Persze, biztosan tudnám, de ha a darab már elmondta nekem, amit akart, akkor már nem vagyok rá kíváncsi, akkor játék közben óhatatlanul elkalandozik a figyelmem. Egyszerűen elengedem a fülem mellett, azért nem tudom jobban begyakorolni. Ez már csak így megy. Talán majd később, ha megint éppen az hiányzik belőlem. Nézd, én tényleg meghalok a darabokban, én tényleg a szívemmel hallgatom. Ha egyszer-egyszer sikerül úgy eljátszani, hogy valóban összhangban legyen a lelkemmel, néha szinte fizikailag érzem, ahogy megkönnyebbülök. Ki kell mondani a megfogalmazhatatlant is, nem lehet bent tartani, nekem nem szabad. Ezért kell a szomorú zene. Ezért kell az ideges zene, a zavart zene. Ezért kell, érted? Hogy valaki kiáltsa ki végre amit egy ember sohasem tudna, azért kell.

Aztán mostanában könnyedebbeket is játszom kedvtelésből.

Néha az van bennem.


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Nyertem egy adatbázist

2011. jún. 2. 17:54 - még nincsenek kommentek
írta: szisziszilvi - kategóriák: nonlélek-offtopic - címkék: lima city, mysql

Hátvaze, ezért érdemes volt németül tanulni. Szeretnék majd kísérletezgetni tovább a webvilágban, és elérkeztem oda, hogy tulajdon honlapomat is megdobnám egy adatbázissal. Ami lehetséges ingyenesen is, de hogyaszonygya vagy fizetek 1 Eurót (jó, 99 Centet), vagy gyűjtögetek aranyat.

Azt meg limáéknál úgy lehet, hogy írok egy rakás fórumbejegyzést, például nyitok új topikokat, meg válaszolgatok hülyeségeket számomra irreleváns témákban. Ennek mi haszna... De komolyan, ha beírom, hogy ecpecckimehecc, és ez egy új fórumtéma, akkor rögvest kiutalnak nekem 5 aranyat. Ha valakinek azt mondom, hogy vakvarjú, akkor is. Hát így meg mi értelme? Vagy csak én vagyok ennyire sóher, hogy ha nincs komoly mondanivalóm, akkor inkább gyártok, semhogy fizetnem kelljen? Na mindegy. Azért jófej voltam, igyekeztem legalább közepesen kamu kérdéseket felvetni. De mondjuk más kevésbé lelkiismeretes lehet, hogy simán maradt volna a csipcsippcsókás variációnál.

Hogy végülis pontosan hogyan jutottam a 29 petákomhoz, az az aranyszabási táblázatuk alapján a világ egyik újabb rejtélye, de mindenesetre nemrég az összeset feltettem egy mysql-re. Ilyen aukciós rendszerben lehet adatbázist igényelni, 29 a maximum ajánlható, hát én ingem-gatyám megajánlottam, hadd szóljon. Kicsit kellett várni, de most az enyém. Azt a bevarrt zsebű szarházi mindenségemet, mi?

De most azért már komolyan kérdezem, hogy mégis mit kellett volna tennem, amikor egy adatbázis-használat még a legbénább tárhelyek mellé is grátisz jár? Vagy rosszul emlékszem?

Ech, Ungaren...


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Kit mi érdekel

2011. máj. 27. 9:11 - még nincsenek kommentek
írta: szisziszilvi - kategóriák: Megaszondom - címkék:

Először is, két téves információval láttam el a népet. Az egyik adat nem a tavalyi, hanem a hárommal azelőtti évre vonatkozott, a másikkal kapcsolatban pedig két tizedet tévedtem. Az érdekesebb, értelmesebb (és nem utolsó sorban igaz) részeket nem vágták be. Ez meg a média, köszönjük.

Hát aztán most tessék nekem megmondani, hogy kit érdekel a telefonkönyv? Az olyan tudományos, mi? Ugyan már, hát hol érdekes, hogy konkrétan mennyi az annyi? Mert például az nem lenne érdekesebb kérdés, hogy mondjuk amennyiben azt látod, hogy épp mennyi az annyi, akkor mit kell csinálni? Hát most tessék nekem elmondani, mit érsz te azzal, ha megmondom, hogy az elmúlt 10 évben mekkora volt a maximális annyi? Hát semmit. Nem? És ha megmondom, hogy valamelyik évben hány alkalommal volt több a valamennyinél, akkor mi van? Attól még hülye maradsz, nem?

Ezúton leszögezem, hogy többé nem fogok értékeket nyilatkozni. Gondolkozni még tudok. Te is gondolkozz bátran! A telefonkönyv meg nem érdekel. Azt ne kérdezd.

 


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Régebbiek | Végére »